Nem a ruha teszi az embert

"Elnézést kell kérnem a fantáziátlan és klisés címadásért, amely csak egy kicsit múlja felül Bob Schulz, Csapó! Tessék! életrajzi művének elnevezését, de a történet megkívánja.

Robert Schulzról, Schulz Róbertről annyit illik tudni, hogy az Egyesült Államokba emigrált az 1956-os szabadságharcot követően, ahol filmes karrierbe kezdett. Utazásai és munkái során izgalmas kalandokat élt meg, illetve híres és tehetséges emberekkel találkozott, kötött velük barátságot (ilyen például Mel Gibson, Samuel L. Jackson és Faludy György).

Legalábbis ennyit lehet tudni, sejteni abból, amit a szerző a könyvbemutatóján elmondott.

Ugyanis egy, a hozzá feltett kérdések nem voltak relevánsak, kettő, a művész úr nem akart rájuk rendesen válaszolni, inkább csak arról beszélt, amihez neki támadt kedve.
Továbbá elég kellemetlen volt, amikor a nagyothalló Schulzot háromszor kellett megkérni, hogy üljön le (mindezt előadás közben) de az információk befogadására való képesség híján, állva maradt.

No, de ne szaladjunk ennyire előre.
Megérkeztem az ízlésesen, nem túl modernre, de nem is ódivatúra berendezett Kogart Galériába, háromnegyed öt körül, ahol elfogyasztottam egy kávét és pár pogácsát, majd helyet foglaltam a leghátsó sorban, az ajtóhoz legközelebbi széken. Ez a pontos leírás azért fontos, mert az olyan eseményeken, ahol sok ember van egy szobában összezárva, hajlamos vagyok rosszul érezni magam, ezért a meneküléshez való legrövidebb útvonalat szeretem megtalálni. Ekkor rám tört a „mikor kezdődik már?” feszült érzés.

A sorok szépen lassan kezdtek megtelni idős emberekkel, és én azon kezdtem tűnődni, hogy melyikük vajon az a Bob Schulz?

A könyv alcíméből, a Szelfi Terézvárostól Hollywoodig-ból, kiindulva, egy nem szokványos egyéniséget kerestem.
Észre is vettem egy személyt, akire ráillet a fejemben kialakított kép: barackszínű öltönyt viselt, fekete, köldökig kigombolt inggel, amihez egy szintén sötét vitorlás cipőt húzott. A korához képest, amely olyan ötvenen túl, hatvan közeli lehet, bizarrnak tartottam a ruha választást, ugyanakkor elképzelhető, hogy csak én vagyok túl konzervatív.

Na, de ha ezt furcsálltam, akkor mit szóljak a valódi Bob Schulzhoz? Ugyanis valamivel fél hat előtt, nagy üdvrivalgás közepette megérkezett.
Erre az ovációra lettem figyelmes, ugyanakkor egészen meghökkentő látvány fogadott: egy nyolcvan-kilencven éves bácsi totyogott be a galéria üveg ajtaján, akinek a nadrágját a Kanye West ruhamárkájának rajongói simán megirigyelnék (de csak kizárólag ők), amely a jó ízlésűek körében biztosan nem divatos, ehhez párosult egynéhány aranyékszer, amelyek már a kilencvenes években sem elegáns, illetve egy napszemüveg, amely maximum a hetvenes években volt elfogadható.

A csodálkozásommal egy időben az érdeklődésemet is felkeltette, amelyet mi sem bizonyít jobban, hogy a biztonságot és oltalmat adó leghátsó sorból, jelentősen előrébb, a másodikba ültem.

A műsorról túl sok szót nem ejtenék mert véleményem szerint a célját nem érte el abban a minőségében, hogy elolvassam a könyvet.
Ugyanakkor Bob Schulz iránt igen, de arról sem a szervezők sem a fellépők nem tehetnek, hanem maga a író, és az -amit már korábban megemlítettem-, hogy nem a kérdésekre válaszolt.

Viszonyítási alapként elmesélem, hogy az egyik barátom elráncigált a közelmúltban Bereményi Géza hetvenedik születésnapja, és a Versek című új kötetének alkalmából megrendezett közös eseményére. Ott egy legalább ennyire szeretetreméltó ember életéről volt szó, akivel kapcsolatban két dolog fogalmazódott meg bennem: egy, annyira jópofa személy, hogy őt biztosan mindenki szereti és ez a sikerességének az egyik kulcsa. Kettő, ha megbántja vagy megkárosítja az egyik barátját, hozzátartozóját, a sértett biztosan csak legyint rá, „hisz ő már csak ilyen”.

Persze az irigység is szólhat belőlem, mert feltételezhetően sem ilyen sikeres, sem ilyen kedves nem leszek soha, mint ők ketten. Ugyanakkor a Cseh Tamás dalszövegekért felelős költő, író, rendező szülinapi bulija jelentősen jobban volt megszervezve, mind a humor, mind a tartalom tekintetében.
A moderátor tisztában volt az ünnepelt életével, munkásságával, a kerekasztal beszélgetés meghívottjai ismert személyiségek voltak (például megjelent Örkény István özvegye Radnóti Zsuzsa és Spiró György író is), akik érdekes történetekkel átitatva tudták előadni milyen ember is Bereményi Géza.

Ehhez képest Bob Schulz könyvbemutatón némi összecsapottságot éreztem. Voltak ugyan ismert személyek, mint Fodor János újságíró és – a már említett baracköltönyös úr – Sas István reklámszakember, de a szórakoztató, közös sztorik elmaradtak.

És ha már reklám. Amit leginkább sérelmezek az a félretájékoztatás. Ugyanis Schulz alapvetően reklámfilmes, ami számomra az eseményen derült ki (kicsit gyanús volt már az is, hogy sem az IMDB, sem a Google nem tartalmaz túl sok információt róla). Nem mintha bármi baj lenne ezzel, de azért még sem mindegy, hogy valaki a Gyűrűk Ura trilógiáért vagy fogkrémreklámokért felelős.

Viszont mindezek ellenére Schulzot nem lehet azzal vádolni, hogy ellenszenves lenne. Tudom magamról, hogy csak kevés dolog érdekel igazán, ezért a figyelmem elkalandozik sok előadás alatt. Ez most sem volt másképp, arra viszont tisztán emlékszem, hogy az öreg kétszer is „szívbe markolta” a közönséget.

Ugyanis nagyjából huszonöt éves lehetett, amikor kitört az 1956-os forradalom, és személyesen látta a Sztálin szobor ledöntését, amit úgy jellemzett, hogy életében nem élt át akkora csendet, mint akkor. Ekkor a hangja elcsuklott és könnyek szöktek a szemébe. Megható jelenet volt.

Ennél talán csak az volt a szebb, amikor egy repülőútját mesélte el: Görögországból utazott Bécsbe egy régi szerelme társaságában. Éppen Budapest felett haladtak át, az ablakból látható volt a Margit-sziget. Az idő tájt Schulz ki volt tiltva Magyarországról, és akkor, abban a pillanatban emiatt meghasadt a szíve.

Megérdemel egy említést, hogy a közönség soraiban Bob Schulz hét évtizedes baráti köre is megtalálható volt, ami irigylésre méltó.

Összességében csak azt tudom mondani, amit a címben is, nem a ruha teszi az embert. Amikor Bob Schulz belépett az ajtón nem gondoltam, hogy ilyen érzésekkel fogok távozni. Nem állítom, hogy az előadás meghozta a kedvem a könyv elolvasásához, de mindenképp értékes érzésekkel lettem gazdagabb." írta: Béres Máté